Veres András püspök mondott szentbeszédet a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában

2017. november 25. (szombat) 20:00

Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke mondott szentbeszédet november 24-én a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában, az ad limina látogatás alkalmával, a magyar püspöki konferencia tagjaival bemutatott hálaadó szentmisén. A főpásztor prédikációját teljes terjedelmében közöljük. 


Krisztusban kedves Testvérek!

Minden ad limina látogatásnak együttjárója a négy nagy bazilika meglátogatása, különös módon pedig a két apostolfejedelem sírjának meglátogatása. Így mi is kedden Szent Péter sírjánál kezdtük, ma pedig itt, Szent Pál sírjánál és vértanúságának közelében mutatjuk be hálaadó szentmisénket. Azok sírját szoktuk megkeresni, akik fontosak voltak, és fontosak számunkra. Így szüleink, rokonaink, jó barátaink sírját újra és újra megkeressük, de ugyanígy egy-egy példaképünk, tanárunk sírját is időről időre meglátogatjuk. Ezért is vagyunk itt Szent Pál sírjánál, hiszen az apostolok példaképek számunkra, és hisszük, hogy a kegyelem rendjében nem csak példaképek, hanem segítőink is. Merítünk tanításukból, életük példájából, helytállásukból. Szent Pálról nagyon sokat tudunk, az apostolok közül róla tudunk a legtöbbet a Szentírásból. Tanítása ma is érthető, sokak számára lelkesítő. Életpéldája pedig csodálattal tölt el mindnyájunkat, hiszen olyan életet élt, amit minden apostolutódnak meg kell próbálni követni, de egészen biztosan állíthatjuk, minden kereszténynek is lehetséges és szükséges megpróbálni az ő nyomdokain járni.

Ma itt, Szent Pál sírjánál nem csak emlékezni, hanem így az ad limina látogatásunk végén, kérni is szeretnénk. Három dolgot emeltem ki, amely még kiegészíthető lenne sok más szemponttal, de most talán ebben a rövid beszédben három olyan pontot hadd jelöljek meg, ami ma, magyarországi Egyházunkban különösen is fontos.

Mindenekelőtt Szent Pál apostol életpéldáját szeretném kiemelni, amely egészen sajátos módon Krisztusra épített élet volt. Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert sokan még ma is a hagyományos, a megszokott vallásos módon élnek, holott egyre inkább szükség lenne arra, hogy személyes istenkapcsolatra épülve legyen az életünk Krisztus-követés. Úgy, ahogy Pál apostol örömmel mondta: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”, vagy: „Akár élek, akár halok, az Úré vagyok”. Krisztussal egyesített élet szükséges mindnyájunk számára, legyünk papok, püspökök vagy világi hívők. Mert egészen biztosan csak egy ilyen élet lehet Istennek tetsző, Krisztushoz méltó és az Egyház számára gyümölcsöző élet. Pál apostol bátorkodott azt mondani: „számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség”. Úgy élni emberi életünket, hogy ott éljen bennünk a tudat, hogy akár élünk, akár halunk, Krisztuséi vagyunk – ez sajátos bátorságot, életkedvet, elköteleződést eredményez. Ezért is mondta: Krisztuson kívül senki ne rakjon más alapot, mert egyedül Krisztusra kell és lehet építeni a hiteles életet.

Egy másik szempont, amit szeretnénk így a zarándoklásunk végén megemlíteni, hogy az az olthatatlan szeretet az Egyház iránt, amely ott élt Pál apostolban, kell hogy a mi keresztény életünket is jellemezze. Olthatatlan szeretet, ami minden akadályon felül tud emelkedni. Pál minden apostolnál többet szenvedett – megvesszőzés, megbotozás, megkövezés –, de tudta vállalni Krisztusért, mert a szeretet Krisztus és az ő Egyháza iránt olthatatlanul ott élt a szívében. Amikor emberi gyengeségekkel találkozunk, akár az Egyházon belül is, vagy amikor megpróbáltatást jelent helyt állni keresztény ember módjára, a keresztény, a krisztusi értékrend szerint élni, akkor ugyanezt élhetjük át, amit Pál apostol: szenvedni Krisztusért. A filippiekhez írt levélben azt mondja, hogy nemcsak az adatott meg, hogy éljek, hanem hogy szenvedjek is Krisztusért. Ne csak higgyek, ne csak szeressem Krisztust, hanem szenvedjek is érte. Mert ez a szeretetnek, a Krisztusnak való odaadottságnak egy egészen sajátos formája. Kell, hogy amikor a világban annyi keresztény üldöztetésről hallunk, akkor eszünkbe jusson az Egyház iránti szeretetnek az az aspektusa is, amit Pál apostol úgy fogalmaz: ha szenved az egyik tag, vele szenved az egész test, minden tagja a testnek. Sajnos, van alkalmunk rá, hogy ezt az együtt szenvedést gyakoroljuk. Kedves Testvérek! Az Egyház iránti elköteleződés, a szeretet kell hogy mindnyájunkban napról napra erősödjön. Mert az Egyházamat nem becsmérelhetem, nem blamálhatom Krisztust és az ő Egyházát.

Annak idején a szemináriumban hallottuk az egyik tanárunktól, és ez azóta is megmaradt bennem, és sokszor vissza-visszatérő gondolat, hogy amikor kívülről vádolják, ócsárolják az Egyházat, az olyan, mint amikor valaki a három felvonásos színházi darabra az első felvonás után érkezik, és a harmadik felvonás előtt már el is megy. Ezeknek az embereknek nincs mondanivalójuk az előadásról, nem értették, nem ismerik, nem tudják, miről van szó. Tehát ha kívülről vádolják, becsmérlik az Egyházat, akkor azt kell mondanunk: maguk sem tudják, miről beszélnek. De belül nem szabad, nem lehet bántani Egyházunkat, hiszen ha igazán szeretjük, akkor ha az egyik tag szenved, készek vagyunk vele szenvedni.

A harmadik szempont, amit szeretnék az apostoltól kérni mindnyájunk számára, az a nem fogyatkozó apostoli missziós lelkület, amely őt jellemezte. Éjjel-nappal hirdette az evangéliumot, amikor börtönbe zárták, megkövezték, akkor is kész volt hirdetni Krisztus örömhírét. Sokszor talán – mai értelemben egészen biztosan, eszköztelenül ment, ahová csak mehetett, és hirdette szüntelenül Krisztus örömhírét. Nem véletlen, hogy szeretett tanítványának is azt írta: az evangélium üzenetével állj elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Ints, buzdíts nagy türelemmel. Ma sokszor úgy tűnhet számunkra, hogy korunk alkalmatlan Krisztus üzeneteinek hirdetésére. Mert az emberek – ahogy Pál másik helyen írja –, a fület csiklandoztató beszédet szívesebben hallgatják, de nekünk akkor is az evangélium tiszta tanítását kell hirdetnünk. Ehhez viszont kell az az apostoli lelkület, ami Pál apostolt jellemezte.

Kedves Testvérek! Egész nemzetünkért imádkozunk itt, Szent Pál apostol sírjánál. Imádkozzunk azért, hogy erősödjön minden magyar testvérünk hite. Hogy a hit továbbadása – különös módon a családokban, az iskolákban – jól történjék, és megvalósuljon. Imádkozzunk azért, hogy az élet minden területén, ahol vagyunk, ahová a Gondviselés állított bennünket, tanúskodni akarjunk és tudjunk Krisztusról és az ő evangéliumáról. Imádkozzunk azért, hogy nemzetünk minden gyermeke, Egyházunk minden tagja álljon ellen – hősiesen is – a szekularizáció, a keresztény önfeladás minden kísértésének.

Kérjük magyar szentjeink közbenjárását, hogy ma élő keresztényekként tudjunk az ő útjukon járni, az életszentség útját keresni és megtalálni. Végül kérjük Magyarok Nagyasszonyát, hogy legyen ma is érezhető módon segítőnk, oltalmunk, közbenjárónk. Egyik egyházi népénekünk jutott eszembe, amikor Magyarok Nagyasszonyához imádkozunk, tegyük őseink hitével, szavaival: „Magyar nemzetnek védő asszonya, légy népednek hűséges oltalma, mint annyi számos hosszú éven át, siess most is megvédeni e hazát. Védd, jó Anyánk ez országot, mit szent királyunk Neked ajánlott. Szűz Anyánk, Te légy velünk, ne hagyd, ne hagyd, hogy elvesszünk!” Amen.

Lejegyezte: Kuzmányi István/Magyar Kurír
Fotó: Vértesaljai László SJ, Érszegi Márk Aurél