A mesterséges megtermékenyítésről... higgadtan?

2017. október 22. (vasárnap) 20:00

A Hitvallás című lapunk októberi számában jelent meg Németh Gábor főiskolai tanár, győr-kisbácsai plébános életvédelmi írása, amelyet ezúton is teljes terjedelmében adunk közre. 

A történelmi hagyomány szerint 431-ben Efezusban a zsinattal párhuzamosan a piaci kofák is arról vitatkoztak, hogy Szűz Mária Istenszülő volt-e vagy sem. Nos, az embernek az elmúlt hetekben Magyarországon is hasonló érzése támadhatott, amikor nemcsak a médiában, hanem az üzletekben és a mindennapi érintkezés során is a mesterséges megtermékenyítés volt a téma. Egy olyan kérdés, melyről nehezen lehet hideg fejjel, érzelemmentesen beszélni, mivel sok esetben a személyes érintettség az, ami értékítéletünket eleve befolyásolja.

Mivel a 21. századi nyugati ember szinte irtózik attól, hogy előírják neki, mit szabad tennie, és a tekintélytisztelet is romokban hever, ezért inkább induljunk egy közös gondolkodásra a mesterséges megtermékenyítés témájában, ami sokkal összetettebb annál, minthogy csak arra a kérdésre válaszolnánk, hogy valaki akar-e gyermeket vagy sem.

A mesterséges megtermékenyítés kapcsán alapesetben megkülönböztetünk a megtermékenyítés „körülményei szerint”

a) testen belüli, azaz spermiumbejuttatásos változatot, vagyis a megtermékenyítés a reménybeli anya testén belül történik

és b) in vitro (szó szerint az üvegben), IVF megtermékenyítést, mely során a nő testéből izolált petesejtet in vitro termékenyítik meg a férfitől származó spermiumokkal, továbbá ennek változata, amikor a petesejt hártyáját mesterségesen megnyitják, és a spermium genetikai anyagát „segítik” bejutni a petesejtbe, majd pedig ez az embrió kerül beültetésre.

Valamint a spermium eredete szerint a) homológ és b) heterológ változatot.

Az előbbi azt jelenti, hogy a férjtől származó hímivarsejttel termékenyíttetik meg a petesejtet, míg a heterológ változat esetében egy „külső féltől” származó hímivarsejttel. Egy házasságon belül elvégzett heterológ inszemináció nem jelent mást, mint hogy a férj egy biológiailag idegen apa gyermekét neveli fel.

A homológ inszemináció kapcsán a következő az Egyház álláspontja: abban az esetben megengedett, ha nem választják el a szexuális aktust a megtermékenyüléstől. Ennek kapcsán az életadás természetes folyamatának fontosságát hangsúlyozzuk, azt, hogy az emberi szaporodást, az életadást az orvostudomány megkönnyítheti, de nem helyettesítheti. Az emberi lény gyümölcse egy olyan nemzésnek, mely „a házastársi szövetségben egyesített szülőknek nemcsak a biológiai, hanem lelki egyesüléséhez is kötött.” (Donum Vitae 4)

Kicsit továbbvisz minket az a kérdés, hogy vajon miért nem lehetséges „természetes körülmények között” a gyermekek vállalása. Távol álljon tőlünk, hogy bárkire mint felelősre mutogassunk, ahogy a középkori arisztokrácia tette, ha nem érkezett meg a kívánt fiú utód (elég csak VIII. Henrik angol király számos feleségére gondolni): a meddőség már önmagában is elég nagy kereszt hordozásával jár és sokszor súlyos pszichológiai terhet jelent. A meddőség kapcsán a Központi Statisztikai Hivatal nem tud megbízható adatokkal szolgálni. Becslések szerint hazánkban 100-150 ezer pár küzd ezzel a problémával: a tendencia mindenesetre növekedést mutatott az elmúlt évtizedekben. Ennek egyrészt kulturális okai vannak, melybe most nem mennénk bele, szervi problémák, mint a PCO szindróma (policisztás petefészek betegség, ami becslések szerint a nők 7-10 %-át érinti), mindemellett a meddőségnek is számos civilizációs oka lehet: dohányzás, peszticidek és ételadalék kemikáliák hatása vagy mobiltelefonok okozta sugárzás... Számos olyan civilizációs, életmódbeli ártalom, melyek rontják az gyermeknemzés esélyét (például azért, mert radikálisan csökkentik a spermiumszámot), melyek ismeretlenek voltak az előző korok embere számára.

Számos jogról beszélhetünk modern demokráciáinkban, melyek általában kulturálisan hasonlóságot is mutatnak: munkához, lakhatáshoz, szabadsághoz, személyi biztonsághoz fűződő jog stb., viszont még a leginkább irányadó, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata sem beszél arról, hogy létezne gyermekvállaláshoz való jog, csupán házassághoz és családalapításhoz való jogról ír, de ez utóbbi tartalmát nem részletezi. Illetve, ha megfordítjuk a kérdést, a mindennapi joggyakorlat arról tanúskodik, hogy még ha létezne is elviekben a gyermekhez való jog (ami azért sem létezhet, mert egy személyre „jogot formálni” aligha lehet), ezt általában korlátozzák akkor, amikor például egy gyermektelen párt alapos vizsgálatnak vetnek alá azért, hogy kiderüljön, alkalmasak-e gyermek örökbefogadására, vagy ugyanez a „jog” sérül akkor, ha a gyermeket a szülőktől nem megfelelő bánásmód esetén elveszik.

Közhelyszerű, hogy egy nő két dologért mindenre képes: azért, hogy legyen gyermeke és azért, hogy ne legyen... Önmagában már ez a szemléletmód is torz és egysíkú, mivel csak a nő oldaláról közelíti meg a kérdést, hiszen számos esetben abban, hogy ne legyen gyermeke – vagyis abortuszt végeztet – a környezetnek és a nemi partnernek is igen komoly szerepe van. De ha mégis ezt a szólásszerűséget vesszük kiindulásnak, bátran állítható, hogy míg korábban egy húszas évei elején járó nő már házasságot kötött, addig napjainkra ez inkább a harminc év felettre tolódik, és ennek megfelelően a fogamzóképesség is csökken. Emellett abszurd lenne azt gondolni, hogy mindaz, amit a felek a „teherbe esés” ellen tesznek, például a spirál, a hormonális hatású fogamzásgátló, az úgynevezett „esemény utáni tabletta” vagy épp az abortusz biológiai következmények nélkül maradnak. Nyilvánvalóan nem állítható, hogy minden terméketlen pár olyan előtörténettel rendelkezik, ami meddőséget okoz, de feltehető a kérdés, hogy korábban, amikor ez a fogamzásgátlásbeli „tudás” még ismeretlen volt – a környezeti ártalmaktól eltekintve – miért volt alacsonyabb a meddő párok aránya.

Szükségszerű-e, hogy egy párnak gyermeke szülessen? A válasz egyértelműen nem. Ennek számos okát megneveztük már az előző bekezdésben (sterilitás, pszichológiai okok stb.), de ahhoz, hogy egy nemi kapcsolatból gyermek szülessen, bizonyos fokú genetikai kompatibilitás, összeegyezőség is szükséges. A két test eltérő genetikai állománnyal rendelkezik, és már a megtermékenyülés  –pontosabban a meg nem termékenyülés – során kiütközik, hogy az embrió kromoszóma-rendellenességet hordoz: ez az egyik oka annak, hogy számos várandósság spontán vetéléssel végződik.

Továbbá érdekes a természetes úton történő megtermékenyítés hatásmechanizmusa is: egyrészt a petesejt „válogat”, ellenőrzi a biológiai hasonlóságot, „ismerkedik” a számára idegen test biológiai anyagával, vagyis egyáltalán nem passzív fél a megtermékenyítés során. Másrészt a hímivarsejtek is „versenyeznek” egymással, hisz a leggyorsabb, a „legrátermettebb” végzi el a megtermékenyítést és adhatja tovább genetikai anyagát. Vagyis egy természetes megtermékenyítés során kétszeres evolúciós szűrés történik: elsődlegesen a petesejt, részben pedig a hímivarsejtek részéről természetes szelekcióról beszélhetünk, ami csak részlegesen valósul meg a mesterséges megtermékenyítés során. Egyrészt azért, mert bár alapos preimplantációs diagnosztika történik, ez mégsem alkalmas arra, hogy valamennyi biológiai gyengeséget feltárjon, másrészt pedig a hormonális környezet miatt, ami a biztosabb megtermékenyítést hivatott elősegíteni, kevésbé érvényesül a verseny. Emiatt –  bár ez nem von le semmit a mesterséges úton született ember személyi értékéből – sokszor hajlamosabbak szervi gyengeségekre, érzékenyebbek betegségekre. Továbbá az a tény, hogy jellemzően több petesejtet termékenyítenek meg és az így létrejövő embriók egy részét akár évekre is lefagyasztják – már önmagában az is kérdés, hogy ez mennyiben egyeztethető össze az emberi méltósággal – komoly sérülésveszélyt hordoz a születendő ember genetikai anyagára nézve. 

Ha távlati tendenciákban gondolkodunk, az orvostudomány fejlődése abba az irányba mutat, hogy az ember képessé válik hatékony géntechnológiára, nemcsak a növény- és az állatvilágban, de a humán genom esetében is. Így, ha egy pár szülészorvos segítségét kéri a megtermékenyítéshez, ha nem is konkrétan, de nagy vonalakban megfogalmazza, hogy lehetőleg milyen tulajdonságokkal bírjon a születendő gyermek: milyen nemű legyen, esetleg néhány külső adottság, ami a DNS alapján meghatározható, természetesen ne hordozzon fogyatékosságot, lehetőleg legyen 200-as IQ-ja, potenciálisan jó sportoló... Egy „kívánt” gyermek tulajdonságait a társadalom sugallta elvárás határozza meg, de ebből az is következik, hogy a sok hasonló tulajdonsággal rendelkező egyed a faj szempontjából kontraproduktív. Emellett az emberi méltósággal is ellenkezik az, hogy az ember egy biológiai termék legyen: ha jogot formálunk arra, hogy a környezetünk elfogadja azt a pszichológiai – személyiségi gazdagságot, amit felmutatunk, hogy tiszteljenek azért, akik vagyunk, akkor ez a jog a biológiai, genetikai valóságunkat is megilleti – igenis létezik a véletlenhez való jog.

Ennek kapcsán ismét felvethetünk egy érdekes problémát: mi történik akkor, ha egy ilyen procedúra „gyümölcseként” született gyermeknek tudomására jutnak születési körülményei. Mit fognak mondani neki a szülők? Kicsit kisarkítva a kérdést, talán azt, hogy nem téged akartunk, hanem téged ilyennek akartunk?

Végül pedig az Egyház legnagyobb nehézsége a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban az, hogy tanítása szerint az embrió emberi személynek kijáró tisztelettel és méltósággal bír, azaz akár lefagyasztása, tartósításának bármely formája és legfőképpen elpusztítása, az abortusz súlyosan ellenkezik az emberi személyt megillető méltósággal.

Összességében azt mondhatjuk, hogy nemcsak ezen a téren, hanem az emberi élet számos más területén egyre nagyobb teret nyer a technicizálódás, ami nem azt jelenti, hogy az ember a gépek és tudása segítségével egyre nagyobb hatalmat nyer a természet felett, hanem azt, hogy olyan mértékben tesszük magunkat függővé a technikától, hogy az már elszakad az embertől, és épp azt veszélyezteti bennünk, ami emberi: igaz ez a családi kapcsolatok leépülésére, biológiai, agyi struktúránk és ennek következtében magatartásunk megváltozására és az élet továbbadásához való viszonyunkra is. És ez utóbbi terén különösen is igaz az, hogy nem szükséges megtenni mindent, amit meg lehet tenni...

Fotó: Pixabay.com