Hitvallás-exkluzív: Szorongásból művészet

2017. június 19. (hétfő) 10:00

Kategória: Hitvallás

Honlapunk új szolgáltatásaként egyházmegyei lapunk, a Hitvallás frissen megjelent számából közlünk egy-egy nagyobb terjedelmű írást. Háy János író-költő-képzőművésszel egy rendhagyó irodalom óra keretében beszélgettem az Apor-iskola tizenkettedikes tanulói körében. Elfelejtettem megkérdezni, hogy milyen érzés egy írónak bekerülni az érettségi tételek közé. Annyi más témánk volt.

– A diákok általában abban a tévhitben élnek, hogy az író mindig fontos életigazságokat akar megfogalmazni, eszméket puffogtat, tanít. Igaz ez?

– Horatius ars poétikájában azt feszegeti, hogy egy műalkotásnak mi az elsődleges célja, hogy szórakoztasson vagy tanítson, és végül oda jut, hogy mindkettő. Szerintem a művészetnek nincsen célja. Minden olyan műalkotás, ami valamilyen eszmeiséget akar követni, az nem irodalom, hanem valamiféle ideológiai pamflet. A művészet céltalanul születik, emellett szórakoztathat és taníthat is, de az író célja nem merülhet ki ebben. Mihelyt a tanítás vagy szórakoztatás kerül előtérbe, a művet megfosztjuk annak szabadságától, hogy a világot meg tudja ragadni.

– Akkor miből fakad a művészet?

– A művészet abból fakad, hogy van az életünknek néhány alapszorongása, például az, hogy szeretnénk önálló egyéniségekké válni, és ugyanakkor szeretnénk feloldódni a közösségben. Ezek ellentétes folyamatok. A másik szorongást az időnk végessége és a körülöttünk élő végtelenség feszültsége hozza létre. Amikor egy jó művet olvasol, hallgatsz, látsz, és az hat rád, akkor bármennyire is fájdalmas dolgokról szól, mégis feloldódik ez a félelem benned. A katarzis következtében megszűnik a félelem a másiktól, és a Nagy Időtől. Azt érzed, hogy ennek a műnek az élménye lehetővé teszi, hogy te mindenfajta feszültség nélkül része tudj lenni a Mindenségnek.

– Vannak hibás művek?

– Igen, és ez nem baj. Ady például folyton ilyeneket ad ki a kezéből, de ez nem baj.  Az a baj, ha egy mű hazug. Ha meg akar vezetni téged. Ha művészi korrupcióra épül. Vagyis: tudom, hogy mit akartok tőlem hallani vagy olvasni, ezért ezt legyártom nektek. Ez hamis és becstelen. Az irodalmi mű lényege mégiscsak az igazság, hogy megpróbálja a világot olyan teljességben megragadni, ami hétköznapi módon lehetetlen. Ráadásul az irodalmi mű nem racionális építmény, mindig hordoz érzelmi felhangokat. Tehát bekapcsolja a szellemet, az összes érzéket és érzelmet, hiszen akkor jó a mű, ha teljes egészében ragad meg bennünket, befogadókat.

– Minden műnemben alkotsz, írsz novellát, verset, drámát. Mi dönti el, hogy egy témát milyen formában dolgozol fel?

– Jönnek ilyen-olyan ötletek, és ahogy Kosztolányi naplójában is vannak olyan bejegyzések, hogy valamilyen témához hozzárendeli a műfajt, én is szoktam tudni, hogy minek szánom. Van egy füzetem, amiben feljegyzések vannak meg rajzok, és havi számítások, hogy mennyi és hova, mert már öregszem, és nem tudok mindent megjegyezni, mint korábban. De sokat nem tudok kézzel írni, mert átszoktatott balkezes vagyok.

– Megmutatod?

– Szinyei Merse Pál festménye van a címlapon, aki a magyar valóság tükre. Mert a Majálist megvetette a közízlés, ahogy annak idején Van Gogh képeit, de Szinyei nem festett többet, mert sértődötten kivonult, Van Gogh pedig tolta tovább… Csinálni kell tovább, akkor is, ha nem tapsolnak.

– Ha nem tapsolnának is írnál?

– Életem nagy részében nem tapsoltak, és talán lesz is még olyan idő, amikor megint nem fognak.

Igen. A siker nem része a műalkotásnak. Vannak olyan helyzetek, amikor vagy beledöglesz, vagy behódolsz. Korunkban is díjazzák a behódolást, a széria-emberséget, de ez teljesen helytelen. Ki kell állni az igazság mellett.

– Kibújt belőled a vátesz-költő…

– Látod, néha elkapatom magam.

– A képeid hogyan születnek? Direkt a könyveidhez szánod?

– Igen, de szoktam festeni más céllal is, és rajzolni is. Nincs hozzá tehetségem, mégis érvényes műveket hozok létre, és ez a kortárs magyar képzőművészet állapotának köszönhető. Annyira lent van a léc, hogy olykor még én is meg tudom ugrani. Vannak sztenderd figuráim, igazi angyalok, valódi ördögök, hagyományos szomorú manók, sorozatok, nagyobb méretűek bankok auláiba, és más „közhelyekre.”

– Mi foglalkoztat most?

– Irodalomtörténetet írok, Kaffka Margitról. Ez a bosszúm a középiskolai irodalom pályafutásomért, ami nem volt fényes.

– A Napra jutni köteted a gyerekkorodról szól. Nagy bátorság ennyire benne lenni valamiben.

– Végül is mindenben benne vagyok, ami kikerül a kezemből. Az, ami papírra kerül, az fikció. Nem dokumentum. Senki nem óvhat engem attól, hogy bárkinek a sorsát felhasználjam. Legfeljebb megírom, de nem adom ki. Erre már volt példa, és lesz is.

– Mi az, hogy fikció?

– Amint a múltról beszélünk, az már fikcióvá válik, hiszen az aktuális jelenünkhöz képest határozzuk meg a múltat. A mű világa egy teremtett világ, és nem a valóság másolata. Te pedig úgy döntöd el, hogy ez hiteles-e, hogy bejössz ebbe a teremtett világba, mint egy játéknál, ami a játékszabályok felolvasásával kezdődik , és hozod a saját tapasztalataidat. Nem úgy olvasol egy művet, akár a Napra jutni-t fiatalon, mint apaként vagy anyaként később, mert más tapasztalatokkal rendelkezel. Két tapasztalati világ találkozása történik akkor, amikor valaki megérintődik egy mű által. Mert minden műben önmagunkat keressük.

– Ne legyünk hidegfejű olvasók?

– Nincs értelme így olvasni. Igenis benne akarok lenni egy könyvben, részese akarok lenni, nem akarom úgy olvasni, mint ahogy a Spektrum tévén nézem a bogarak nemi életét. Ha létrejön a kapcsolat köztem és a mű világa között, akkor élem át a katarzist, de erről ma nem divat beszélni.

– Saját munkáid olvasásakor is átéled a katarzist?

– Mindig. Én vagyok az első olvasója, és ha átélem, akkor tudom, hogy minden rendben van.

Csizmadia Gertrúd
Fotó: Szabó J. Judit