Hitvallás-exkluzív: Isten felülmúlja várakozásainkat

2017. június 12. (hétfő) 10:00

Kategória: Hitvallás

Honlapunk új szolgáltatásaként egyházmegyei lapunk, a Hitvallás frissen megjelent számából közlünk egy-egy nagyobb terjedelmű írást. Június 17-én, a 10 órakor kezdődő ünnepi szentmise keretében Veres András megyéspüspök áldozópappá szenteli Magyaros László diakónust a győri Loyolai Szent Ignác bencés templomban. Júniusi számunkban vele beszélgettem hitről, hivatásról, elköteleződésről.

– Honnan és milyen családból származik? Mit adott Önnek szűkebb pátriája, szerettei?

– Tata melletti Szomód községből származom, mely a Győri Egyházmegye keleti részén helyezkedik el. Az egykori Esterházy birtok sváb gyökerű településként vegyes felekezetű, a többség katolikusnak vallja magát. A Fellner Jakab által tervezett templom gyerekkorom óta vonzott. Szüleim öcsémet és engem is vallásos légkörben neveltek: szentmisére, hittanra jártunk, otthon rendszeresen imádkoztunk. Rokonságunkban van egy pap és egy szerzetesnővér is. Velük ritkán találkoztam, de megvolt bennem a tudat, hogy ők Istennek szentelték életüket. S amikor kerestem a hivatásomat, éreztem, hogy a család és az egyházközség imáival támogat.

– Korán kialakult Önben a hivatás?

– Elsőáldozásom után, ministrálásom kezdetén ébresztette fel bennem az Isten a liturgia által azt az érzést, hogy egyszer majd nem ministránsként, hanem papként fogok az oltárnál állni. Akkori plébánosom, Ernszt Antal SDB alapos, mély hittanórái, valamint az ott megtapasztalt jókedv, éneklés is megmaradt bennem.

– Bencés diákként milyen újabb élmények érték a hivatás útján?

– Szüleim nem kis áldozatot vállaltak azért, hogy öcsém és én is Pannonhalmán tanulhattunk. Az ottani légkör szintén meghatározó volt számomra. A bencés szemlélet láttán felvetődött bennem, hogy szerzetestanár lehetnék – szerettem a történelmet és a földrajzot –, ám az érettségi előtt tanácstalan voltam. Osztályfőnököm javaslatára végül egy évet bencés vendégdiákként Meschedében (Németország) töltöttem. Az apátság ifjúsági szállásán szolgáltunk és az ottani gimnáziumban tanultunk. Olyan időszakban, amikor a legkevésbé számítottam rá, egy betegség kapcsán komolyan elgondolkodtam Istennel való kapcsolatomról. Megéreztem, hogy az Úr papnak hív. Ezután teljes szabadsággal tudtam igent mondani a hívására.

– Milyenek voltak a szemináriumi évek?

– Az első évben kisduktorunk, Benkó Attila példaadással vezetett be minket a szemináriumi élet imádságos ritmusába, és több jó barátra is szert tettem az évek során; hozzájuk bármikor fordulhattam. Fontos volt számomra, hogy imaéletemben egyre közelebb kerüljek Istenhez, s a szentelés előtt visszatekintve úgy látom, ez a kapcsolat mindvégig erőt adott. A szemináriumi élet erős alapot adhat a papi élethez: a plébániai gyakorlatokon megtapasztaltam, hogy a mindennapi elmélkedés és rendszeres imaélet nélkül az egész napom felborul. Gyakorlatom során betekinthettem a mai magyar valóságba is, és rájöttem, a lelkipásztornak semmi különleges dolgot nem kell tennie, csupán hűségesen végeznie a feladatát – a templomban, a gyóntatószékben, hittanórán vagy akár egyházközségi zarándoklaton. Ez a hiteles példa sokkal többet ér a hívek szemében, mintha egy önmagát „sztároló” pappal találkoznának.

– Jelmondatként a „Szeretni tettel és igazsággal” igét (1Jn 3,18) választotta. Milyen élménye kapcsolódik ehhez?

– Elsőéves szeminaristaként szentmisén való felolvasásra kaptam ezt a részletet, s amikor az ambótól távoztam, éreztem, hogy ez a mondat többet mond számomra, mint a többi szentírási szakasz. Később elmélkedéseimben, imáimban is sokszor előkerült ez a mondat. A gyakorlati időben megéreztem, hogy az emberek a szeretetre éhesek. S mivel Isten maga a Szeretet, a papnak Őhozzá kell az embereket elvezetni. Hasznosak a megtanult praktikus ismeretek, de ha szívünkből jövő szeretettel tudunk fordulni Istenhez és az emberekhez, akármit teszünk, üdvünkre válik. Sokszor nem elég a szép szavak sokasága, tettekkel és igazsággal kell szeretnünk. Boldog Apor Vilmos és több lelkipásztor példája is erőt ad nekem, hogy ez megvalósítható a lelkipásztori életben.

Jelmondatom azt is kifejezi, hogy a legfontosabb a szeretet: mindannyian próbáljunk meg életünk minden percében szeretni. Ha szeretünk, azzal rosszat nem tudunk tenni – ezt megérezhetik a nem hívő emberek is. Krisztus szeretet-áldozatából mindig erőt tudunk meríteni; erre emlékeztet minket a szentmise és az Oltáriszentség is.

– Említette Boldog Apor Vilmost. Hogyan kötődik a vértanú győri püspökhöz?

– Még hittanórán tanultuk, hogy volt egy győri püspök, aki asszonyok, lányok védelmében halt mártírhalált. Első éves kispapként egy könyvet olvastam az életéről, s megérintett az élete és vértanúsága. Szemináriumi dolgozataimat és diplomamunkámat is vele kapcsolatban írtam, meggyőződésem, hogy szentéletű ember volt. Élete ma is üzen; nem különlegességével, hanem a hűséges szolgálat példájával. Szemináriumi éveim alatt különleges élmény volt számomra a győri székesegyházban a Könnyező Szűzanya kegyképe és névadóm, a lovagkirály ereklyéje mellett Boldog Apor Vilmos sírja előtt imádkozni, már csak azért is, mert Apor Vilmos sem időben, sem térben nincs távol tőlünk: ha akkor meg lehetett élni a kereszténységet, akkor most, a nem könnyű európai helyzetben is lehetséges.

– Miként látja, milyen egyháznak lesz júniusban felszentelt papja?

– Idősebb atyák többször mondták: papként nekünk sem lesz könnyű dolgunk. Látható, hogy az egyház Európában nem éppen fénykorát éli, mégsem szabad elkeserednünk. Fontosnak tartom a mindennapi imádság újbóli tudatosítását, imaközösségek létrehozását. Ezzel kapcsolatban vannak pozitív tapasztalataim: a hívek egy része felismerte, hogy azokat az imaformákat, amiket lelkipásztor nélkül is végezhetnek, megszervezik maguknak. Úgy látom, a jövő az öntevékeny imaközösségeké és egyházközösségeké a lelkipásztor vezetésével, aki a szentmise bemutatása, a gyóntatás és a többi szentség kiszolgáltatása mellett jó pásztorként kell, hogy jelen legyen az egyházközség életében. Látjuk, nagy átalakulás előtt áll az európai katolikusság. A Jóisten ezzel is üzenni akar valamit, s biztosan felülmúlja várakozásainkat. Európa védőszentjének, Szent Benedeknek szellemiségében hassa át életünket a tisztességes munka és a mély imádság. Csak így maradhat meg az, amit őseink ránk hagytak.

Paksa Balázs
Fotó: Mészáros Dávid, Lambert Attila