Hitvallás-exkluzív: Isten kovászává lenni

2017. március 20. (hétfő) 10:00

Kategória: Hitvallás

Honlapunk új szolgáltatásaként egyházmegyei lapunk, a Hitvallás frissen megjelent számából közlünk egy-egy nagyobb terjedelmű írást. Márciusi számunkban beszélgetés olvasható a 90 éves szervita Petra nővérrel.

– Hogyan telt a születésnapi ünnepség?

– Szépen, csendesen és meghitten. Semmi különös nem történt, de meglátogattak azok, akik közel állnak hozzám.

– Mikor és milyen indíttatásra döntött a szerzetesi hivatás mellett?

– Falusi lány voltam, Darnózseliben laktunk, és nem ismertem zárdát, de a Jóisten indíttatására elindultam ezen az úton. 13 éves koromban hallottam egy nővérről, aki a nagynéném barátnője volt valamikor, és belga Kongóban volt missziós nővér. Írtam neki egy levelet, ő pedig biztatott, de azt válaszolta, hogy meg kell várnom azt, hogy 18 éves legyek. Nekem ez kibírhatatlanul hosszú időnek tűnt.

– Akkor még általános iskolás volt?

– Nem, már elvégeztem a hat elemit, és utána beiratkoztam a szombati iskolába, oda jártam hétvégén, hét közben meg otthon segítettem édesanyámnak. Még négy kisebb testvérem volt, ötünk közül én voltam a legidősebb. A tanítóm segítségével kerültem Kőszegre a szervitákhoz, mert egy fogalmazásomból tudta, hogy milyen hivatást szeretnék választani.

A tanítóm felesége beszélt az érdekemben, így kaptam lehetőséget a beköltözésre. 1942. február 18-án kerültem a budapesti szervita zárdába. Édesapám kísért, és a tanítóm felesége.

– A szülei támogatták a döntését?

– Igen. Nem befolyásoltak, csak támogattak. Már később tudtam meg, amikor novícia lettem, hogy édesapám az első világháború idején orosz hadifogolyként egy imában arra kérte a Jóistent, hogy ha hazavezérli, akkor az első gyerekét a Szűzanyának ajánlhassa. Ez számomra csoda volt, mert addig nem értettem, hogy honnan jött ez a hívás felém. Ekkor értettem meg, és ez meg is erősített a hivatásomban.

– Nem volt magányos a nagycsalád után?

– Nem, mert laktak nálunk árva gyerekek, akikről gondoskodtunk, sokat kellett tanulnom, letenni a vizsgákat, novíciaként a kertet műveltük Rákosszentmihályon, házimunkákat végeztünk, nem unatkoztunk. minden munkába belekóstoltunk, figyelték, hogy szorgalmasak, engedelmesek vagyunk-e. 12 novícia közül hárman voltunk nagyon jó barátságban, segítettük egymást mindenben.

– Tanítói pályára készült?

– Elvégeztem az első három évet a tanítóképzőn, háború után, 48-ban államosították az intézményt, így nem folytathattam az iskolát. Hamarosan feloszlatták a rendet, hazautaztam a szüleimhez. édesapám féltett attól, hogy internálnak, elhurcolnak munkatáborba. Hazautazásom után édesapám betegeskedni kezdett, hamarosan meg is halt és édesanyám is rosszul volt. Amikor az idősebbik öcsém megnősült, akkor tudtam visszaköltözni Pestre az elöljáróim hívására.

– A feloszlatás után is összetartottak?

– Igen, ketten lakhattunk együtt, és a Háziipari Szövetkezetben kezdtem dolgozni kesztyűkötőként.

1961-ig dolgoztam ott, majd Győrben meghalt egy nővér, a másik pedig betegeskedett, így kerültem Győrbe, és bedolgozó lettem, saját gépet vettem.

– Hogyan alakult Győrben az élete?

– Itt egy szervita kápolnánk maradt, azt tartottuk fenn Újvárosban, az Árvaház utcában. Győrben 1941-től működött a rend, feloszlatás után pedig a Gyepszél utcai óvodában vállaltak munkát a nővérek. A házunk olyan rossz állapotban volt, hogy az államnak nem kellett. Nem volt semmi fűtési lehetőség, beázott, csak falikút volt az udvaron, szóval nehéz állapotok voltak.

– Petra nővér is az óvodában kapott munkát?

– Nem rögtön, még nyolc évig kesztyűket kötöttem, csak 1969-től kerültem a szigeti óvodába dadának, és innen mentem nyugdíjba 55 éves koromban.

– Én is oda jártam óvodába, úgyhogy mi biztosan találkoztunk a hetvenes években.

– Nagyon szerettem az óvodai munkát, a gyerekek gondozását. Mellette besegítettem a templomokban, Pinnyéden, Újvárosban és Erzsébet telepen a közeli templomokat díszítettem, takarítottam, tettem, amit kellett. Teréz nővér szedte az egyházi adót, az ő halála után pedig hat évig egyedül voltam nővérként.

– Hogyan indult újra a szervita rend élete Győrben?

– 1990 után visszakértük az újvárosi házat, és ekkor elkezdtünk tervezgetni. Nagyon rossz állapotban volt a lakás. Először egy népkonyhát akartak létrehozni az udvarban, de én nem akartam beleegyezni, hanem inkább egy öt lakásos szerzetesi házat szerettem volna létrehozni. Addig jártam a hivatalokat, szerveztem a pártfogókat, míg elindulhatott az építkezés. Külföldről kaptunk támogatást, és így először a lakásokat, később a kollégiumi szobákat sikerült megépíteni.

– Miután az idős nővérek elköltöztek, ki tartja fenn a diákszállót?

– Három fiatalabb nővér. Most zenész lányok laknak az internátusban, és a nővérek folytatják a munkánkat.

– Miért döntött úgy, hogy a Szent Anna Otthonba költözik?

– Kilencven éves vagyok, már nehezen járok, combnyaktörésem volt, és kedves segítőtársam, Johanna is itt lakik, akik segített nekem a beköltözésben és minden másban.

– Hosszú időt töltött az emberek és a Jóisten szolgálatában. Ugye?

– Igen, úgy érzem, mindig a helyemen voltam. Az volt az álmom, hogy segítsek a szegény gyerekeknek, őrizzem a hitet minden körülményben. Talán nem csak megőrizni sikerült, de sokaknak átadni is, Isten kovászává lenni.

Csizmadia Gertrúd