Hitvallás-exkluzív: Jézus születése – Képmeditáció

2016. december 23. (péntek) 10:00

Kategória: Hitvallás

Honlapunk új szolgáltatásaként egyházmegyei lapunk, a Hitvallás frissen megjelent számából közlünk egy-egy nagyobb terjedelmű írást. A karácsonyi ünnepekhez közeledve egy teológus és egy művész gondolatait osztjuk meg olvasóinkkal Giotto Jézus születése című művéről.



Martos Levente Balázs: Pólyába takarta és jászolba fektette... (Lk 2,7)

Bibliai történeteket olvasva már-már fel sem tűnik, hogy gyakran milyen sokat beszélnek az emberek reakcióiról, a körülményekről, és mennyire keveset, vagy legalábbis viszonylag keveset magukról a tényekről, amelyek a történés lényegét teszik ki. Amikor Jézus meggyógyít egy-egy embert, az elbeszélés többnyire nagyon szűkszavú azzal kapcsolatban, hogy hogyan tette ezt. Ezzel szemben hosszan ecseteli, mit mondtak az emberek, hogyan csodálkoztak, esetleg hogyan készültek erre az eseményre. Vagy gondoljunk Jézus szenvedésére: mennyi párbeszédet, találkozást tudnánk felsorolni – azután a keresztre feszítés kínja egyetlen rövid mondat. A körülmények segítenek, hogy az olvasó közelebb jusson az eseményhez. A valaha volt szemtanúk reakciói gyakran hidat jelentenek, hogy az esemény minket is megérinthessen.

A helyzet hasonló Jézus születésével is. Lukács beszél róla a legrészletesebben, evangéliumának 2. fejezetében. A születésről nyilvánvalóan nem orvosi leírást kapunk, ez teljesen szükségtelen is volna. A bevezetés tágas: a kor történelmi nagyjairól szól, császárról, helytartóról, népszámlálásról és útra kelő szent családról (Lk 2,1-5). Az angyalok és pásztorok tágas helyet kapnak, előbb a születés meghirdetése történik meg, majd megtalálják a gyermeket úgy, ahogy megmondták nekik (Lk 2,8-14.15-20). A kettő között két összetett mondat szól arról, hogy eljött a szülés ideje, (Mária) „megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem volt nekik hely a szálláson.” (vö. Lk 2,6-7).

Mintha Lukács is be akarta volna pólyálni a mezítelen hírt, hogy „megszületett a megváltó”. A bibliai hagyományban a Bölcsesség könyvében vallja meg a szerző, a szöveghelyzet szerint Salamon király, hogy „Hisz én csak halandó ember vagyok, hasonló a többihez, ivadéka a földből alkotott elsőnek… Pólyában neveltek sok vesződséggel, mert a királyok közül egy sem kezdte másképp az életét.” (Bölcs 7,1.4-5). A gyermek bepólyálása az édesanya gondoskodásának jele, amelyet az újszülött megkap, s amelyre rá is szorul. Salamon bölcsességének idézetéből azt is láthatjuk, hogy a bepólyálás Jézus esetében az ő emberségét is kifejezi: ember, mint a többiek, esendő, ugyanakkor szerethető, gondoskodásra szoruló. Még kicsike, de növekedni képes.

A bepólyálás még a középkorban is divat volt, illetve egyes betegségek ellen manapság is javallott. Egyes kultúrtörténészek szerint a pólyába csavarással őseink mintegy emberi alakot akartak adni az újszülöttnek. Giotto képén látszik, ahogy még a bepólyált gyermek (ez esetben talán Mária) orrát is megformázza, megnyomogatja valaki. Az arc itt bizony tudatos „tervezés” eredménye lenne, a szépészeti beavatkozások sora már a bölcsőben megkezdődik… Az ember nem mindig tudja készen elfogadni azt, amit Istentől kap, s az isteni alkotó emberi munkatársai gyakran több szerepet követelnek maguknak.

Visszatérve Jézus bepólyálásához: jelképes értelemben azt gondolom, hogy Isten nagyon is be akarta pólyálni Jézus születését, az Ige születését. Az emberré lett Fiúisten embersége feltárja, milyen Isten, mégis megmarad titokzatos mivolta. Isten Igéje, vagyis az ő szava emberi szóba akart rejtőzni. Emberi szavaink fel is tárják, de egyben el is rejtik az értelmet magát. Amikor nézegetem Giotto képeit, és visszagondolok arra, Lukács hogyan pólyálta be a születés egyszeri tényét az egész történelem és a pásztorok látogatásának elbeszélésébe, arra gondolok, Isten is becsomagolta az ő ajándékát: előbb kiválasztotta Máriát, az egészen tisztát, adott neki jó szülőket, ájtatos embereket, adott neki tisztaságot kedvelő Józsefet, és így, az védelmében, az ő szeretve szövögetett pólyájába takartan szunnyadhatott el ebben a világban a Fiú.

Giotto ezt is, Mária születését is ábrázolta. Ő is pólyában gőgicsélt. És a mi keresztény életünk is így kezdődik, ma. Még csak keressük a teljes szabadságot. Védelemre szorulunk, bátorításra. De a növekedés lehetséges.

*

Matusz Péter Pál: Látással érzékelve, a szívünkkel észlelve

A freskó a padovai Scrovegni-kápolnában található 38 jelenet egyike. A kisméretű építmény belső falfelületét teljes egészében elborítják a képek. Giotto legépebben fennmaradt műve, művészi színvonala alapján pedig, a korszak festészetének talán legkiemelkedőbb emléke. A megrendelő, Enrico Scrovegni Padova egyik leggazdagabb patríciusa volt. Akit apja rossz hírének elhomályosítása, és az egyházi átok miatti vezeklése motiválta, hogy a palotája melletti telken felépítse a kápolnát.

Az alkotó Giotto di Bondone firenzei festő, szobrász és építész, a kora reneszánsz, a trecento első jelentős alakja. Az európai festészet alapítójaként tartják számon. A Szűz Mária titulusát viselő kápolna falfestményeit 1303 és 1306 között készítette el. A freskók egységes stílusán az látszik, hogy kevés segéddel dolgozott. A kápolna kifestésében, szoros kapcsolatban a kőművesekkel, akik csak akkora felületet vakoltak előre, amennyit aznap kifesthetett; a nedves falfelületre festés szokásos technikáját követve, fentről lefelé haladt. A munkákon nem a csodás elemekre helyezte a hangsúlyt, hanem megmutatta a köznapit és az őket körülvevő környezetet.

A Jézus születése című freskót szemlélve, első látásra ezt az egyszerű, pátosz nélküli köznapiságot érzékeljük. Tovább nézve a képet, közel engedve, hogy felfedje magát; feltűnik Giotto, három, kompozíciós megoldása. Az első, a képen három vertikális szint jelenik meg. Az első szint az előtér. Szűkre szabott sávján tartózkodnak az állatok, József és a pásztorok. A talajra vetített árnyékuk híján, súlytalannak, légiesnek hatnak. Tömbszerűen összefogott, lényeget hangsúlyozó formákat, nyugodt, egyszerű mozdulatokat láthatunk. Békésen pihennek a kosok és bárányok, bár összebújásukban, némi riadtság munkál. József talán elfáradt, maga köré csavarva köpenyét, békésen szendereg. A két pásztor háttal áll, arcukat nem látjuk, lábuk szinte a földbe gyökerezett. Szemlélői egy nem hétköznapi eseménynek. Az ő alakjukban talán odaképzelhetjük magunkat, akik előtt a karácsony csodája elevenedik meg, és akik láthatólag, nincsenek tudatában ennek az eseménynek a jelentőségével. Nem is a Kisded felé figyelnek, hanem a harmadik szinten, az egyszerű épület felett repkedő öt angyalt nézik. A freskó legdinamikusabb része ez. A középső angyal letekint, ezzel a mi figyelmünket is irányítja a kép valóságos középpontja felé. A második kompozíciós megoldásban sajátosan, nem a centrumban helyezi el a kép főszereplőjét. Hanem inkább a középponttól eléggé félre esően. Ez lehet egy utalás arra, hogy a születés titka, egy félreeső helyen valósult meg. A középtérben Mária és egy segítője, a bepólyált Jézust helyezi el gondosan a jászolban. Mária ruhájának kék színe, mintegy beleegyezés, felelet, az ég kék színére. A háttér hegyvonulata, akár egy kulissza, összeköti a szinteket és redőivel plasztikus hatást kelt. A harmadik kompozíciós megoldás egy láthatatlan körív, melynek felfedéséhez induljunk el a kép előterében álldogáló ökör és szamár alakjától. Az állatok jobbra forduló teste vezet Józsefhez, akinek a bárányok felé billenő fejtartása irányt mutat. A jobb szélén lévő kos a pásztorok felé fordul, akik feltekintenek az angyalokra, a középső angyal pedig Jézusra néz. Így zárul a körív. Ezzel a szerkesztési móddal Giotto képe, a köznapiból indulva jut el ahhoz a bensőséges spiritualitáshoz, amit a látással érzékelünk, és a szívünkkel észlelünk. A kor Biblia Pauperumon nevelkedett generációit megszólította és ők megértették. Vajon minket is megszólít?

Szerkesztette: Székelyné Szénássy Judit