Személyes kapcsolatban Krisztussal – Beszélgetés dr. Pápai Lajos leköszönő győri püspökkel

2016. május 23. (hétfő) 10:00

Kategória: Főpásztorok

Ferenc pápa 2016. május 17-én, kedden délben elfogadta dr. Pápai Lajos győri megyéspüspök lemondását hivataláról, amelyet az egyházi törvénykönyv 401-es kánonja első paragrafusa szerint nyújtott be, mivel betöltötte 75. életévét. A Szentatya egyidejűleg kinevezte megyéspüspökké dr. Veres András püspököt, aki eddig a Szombathelyi Egyházmegye főpásztora volt. Pápai Lajos leköszönő győri püspökkel Vértesaljai László jezsuita atya beszélgetett. A továbbiakban közreadjuk az interjú leírt változatát.

– Szeretettel köszöntöm a vonal túlsó végén a Püspök atyát, és hadd idézzek fel személyes kapcsolatot: amikor én a hetvenes évek közepén elkezdtem a Központi Szemináriumban teológiai tanulmányaimat, akkor ő várt és fogadott engem a társaimmal együtt, és ő volt a szeminárium spirituálisa. Nagyon sokat kaptam akkor tőled, Püspök atya, és hálás is vagyok érte. Gondolom, nagyon sokan gondolnak rád most így, a papi, illetve a püspöki életed után. Huszonöt éven keresztül püspökként, ötvenhárom éven keresztül egyfolytában papként szolgáltál így, hetvenhat éves vagy, mi tartott meg téged ebben a hosszú szolgálatban?

– Azt hiszem, ha egészen egyszerűen kell rá válaszolni, akkor mindenképpen a Krisztusba vetett hit és a vele való személyes kapcsolat. Ez gyerekkoromban, de fiatalkoromban is, amikor először gondoltam a papi hivatásra, jó példákat is látva természetesen; s attól kezdve ez volt a leglényegesebb, és ez a kapcsolat minden nehézségen átsegített. Persze emberi kapcsolatok is – papok jó példája és mások segítsége –, de a legfontosabb mindenképpen ez.

Amikor André Leonard mechelen-brüsszeli érsek itt járt, kispapjaink megkérdezték tőle, mit tart fontosnak a kispapok életében a fölkészülésnél, s ő is ezt mondta: legfontosabb a személyes kapcsolat Krisztussal, Istennel, s aztán hozzátette, hogy természetesen azon túl az értelmiségi elkötelezettség a hit dolgaiban és másban is. Visszatekintve én is ezt tartom a legfontosabbnak.

– Papi életedben neked is kijutott a próbatételből, hiszen még diákkorodban a szemináriumból kitettek téged az utcára, és nem adtad föl akkor a hivatásodat, hanem vártál arra, hogy a Jóisten megszólít. Hogyan is történt mindez?

– 1959 márciusában a Központi Szemináriumban voltam – majdnem százan voltunk akkor –, és Ortutay Gyulának egy előadására kellett volna elmenni, amire nem mentünk el. Egy hónapra hazaküldtek bennünket szabadságra, és amikor visszajöttünk, néhányakat már nem hívtak vissza, s akkor ez ellen egy tiltakozó levelet írtunk a püspöki karnak, aztán egy püspökkari konferencián minden püspök behívatta a saját kispapjait, és egy nyilatkozatot kellett volna aláírni, amit nem írtunk alá. Így távolítottak el bennünket a szemináriumból.

Másfél évig egy kórházban dolgoztam Pesten, de akkor is sokan álltak mellettünk, hiszen összejöttünk rendszeresen lakásokon rekollekcióra meg teológiai tanulmányokra is, például Liptay György atya tanított bennünket, és vizsgáztunk olyanoknál, mint Mócsy és Petruch jezsuita atyák, Liptay Gyuri bácsi és még sokan mások. Az a másfél év egyrészt nem veszett el, másrészt azt láttam a munkahelyen és másutt is, hogy az embereknek mekkora igényük vannak arra, hogy pappal találkozzanak. Nagyon sokan mellettem álltak és támogattak, olyanok is, akik lehet, hogy talán soha életükben templomba nem jártak.

– Ha visszatekintesz püspöki szolgálatodra, hogyan tudnál mérleget vonni? Mit történt ez alatt a negyedszázad alatt?

– Amikor Győrbe kerültem, az egy kis idővel a rendszerváltás után történt: 1991. március 18-án volt a kinevezés, április 27-én a szentelés. Már előtte, Veszprémben részt vettem a Padányi-iskola átvételében és újjáalakításában, s láttam, hogy az nem könnyű folyamat. Amikor idejöttem, próbáltuk elindítani az iskolák átvételét, ami bizonyos küzdelmekkel, de szépen sikerült. Az egyházmegyében majdnem minden nagyobb városban és egy faluban van katolikus iskola, tehát az iskolarendszert felépítettük, és nagyon szépen megy. Annyi idő már eltelt, hogy ahol át kellett venni minden tanárt, ott is már lassan kicserélődött a tanári kar. A katolikus iskolák működése igazából nagy lehetőség az egyházmegyének.

Aztán akkor kezdtük a szeminárium külső-belső felújítását és a római Lateráni Egyetemmel az affiliációt, ami most már működik, s a szeminárium is megújult fiatal tanárokkal, akik mind Rómában végeztek. Ez is pozitívum.

S természetesen amikor mindez elkezdődött – a Karitászra gondolok, aztán az ifjúsággal való foglalkozás, indult a cserkészet és sok minden más –, sokszor elégedetlenkedve mondták sokan, hogy még ezt is, még azt is, amazt is kellene, de mondtam, hogy türelemmel kell lenni. Ha összehasonlítjuk azzal, ami előtte volt, akkor nagyon sok minden történt.

Elégedettek nem lehettünk, mert a problémák ma is megvannak, és azt látom, hogy bizonyos értelemben a rendszerváltás utáni teljes szabadsággal szembenézni – egészen más összefüggésben, de – legalább annyi problémát jelent az egyháznak, mint előtte volt, a kommunista rendszerrel.

– Mint nyugalmazott püspök, mi az, amit nagyon szívesen vennél a Jóisten kezéből, amit szívesen tennél?

– Többen kérdezték, hogy nyugdíjasként mit fogok csinálni. Nyilván mindenben segítségére leszek az utódomnak, amire megkér, amiben tudok segíteni. Úgy tűnik, hogy folytatni fogom a tanítást a szemináriumban, van egyetemi kollégiumunk, ott is van egy kurzusom, aminek a folytatására megkértek. Aztán szeretnék teológiával is foglalkozni – itt korábban jegyzeteket is írtam a dogmatikához –, megpróbálnék valamilyen egységes dogmatikát összeállítani, mai gondolkodással, mégis tanulható módon. Ez még persze nyitott kérdés, mert nyilvánvaló, hogy ha valami más vagy ennél fontosabb lehetőség adódik, akkor azt is megpróbálom kihasználni.

– Püspök atya, megérdemelt pihenést kívánok az eljövendő időben, és az Isten áldjon meg. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké, ámen.

Forrás: http://hu.radiovaticana.va
Fotó: Thaler Tamás / Magyar Kurír